21.rész *Új társ*

Sziasztok!

 Meghoztam az új részt. Köszönöm az előzőhöz jött, komikat és

pipákat. Nagyon örültem neki.♥

Nem is szaporítom a szót, Jó olvasást! 

Victoria xx.

§Hope

Ülök az ablaknál, és bámulok kifele. Esik az eső, fúj a szél. Hűvös van. Ezt is csak azért tudom, mivel voltam kint. Azt is engedély nélkül. Nem akarok bent lenni. Haza akarok menni. Minél messzebb a kórháztól, s minden mástól. Megfogok szökni. Csak, legyen rá esélyem, hiszen mindenhol biztonságiak. Nem tudom miért. Nem tudom minek. De már kezdek tőlük egy kicsit, parázni. Azt hiszem elmegyek gyogyó házba, mert lassan megőrülök. Egyszer csak hallom hogy nyitódik az ajtó. Arra kapom a fejem, és egy fehér köpenyes férfi jött be, mögötte nővérekkel. Meg más orvosokkal. Nem törődtem velük, visszafordultam, és néztem tovább a szakadó esőt. Nekem most ez nyújtott megnyugvást. Egyik pillanatban, egy kezet éreztem a vállamon.
- Kisasszony, kérem feküdjön vissza. - mondta nekem egy nővérke. Leráztam magamról a kezét, és folytattam a tevékenységem.
- Hagyja. - feleli az orvos, minden bizonnyal. - Nos, amint látják, jól van. De még nem teljesen. Talán, még 3 napot bent kell tartani. Néha fájlalja az oldalát. Vagy éppen, ahol meglőtték. És ezért ...
- NEM MARADOK BENT 3 NAPOT!!! MEGZAKKANT?! - ugrottam fel, s ekkor olyan lett volna, mintha egy nyilat döfnek az oldalamba. Nagyon fájt. Nem bírtam megtartani magam, a földre estem. Kezemet az oldalamhoz tettem. Bizsergett. Szúrt. Levegőt alig bírtam venni. Úgy kellett mélyeket sóhajtoznom. Az egyik nővér felsegített az ágyra, majd távolabb lépett.
- Jól van? - kérdezte az köpenyes
- Jah. - felelem mogorván.
- Akkor, menjünk tovább. - javasolta a doki
Mind elhagyták a kórtermet, és újra egyedül maradtam. A gondolataim tömkelegével. Mellkasomhoz szorítottam térdeimet, s úgy gondolkoztam, miközben kifele néztem az ablakon. 
 Milyen lehet fának lenni? Milyen lehet, kavicsnak lenni? Vagy csak, valami másnak, de nem embernek. Vajon milyen lehet? Egyszer olyan jó lenne megtapasztalni. Átélni. Átérezni. Biztos mindent jobb lenne. Gyors élet, gyors halál. Nem más. 
- Hope. - nyitott be, legjobb barátném
- Szia. - suttogtam
- Mi a baj? Nincs hangod? - lépkedett közelebb
- De van. Csak, gondolkodok. - felelem neki újra csendesen
- Na és min?
- Még 3 napot bent kell maradnom. Érted? És én meghalok. Itt fogok egyedül meghalni. Egyes egyedül. - a végét már szinte suttogtam.
 - Dehogy halsz meg egyedül. Itt vagyok neked én. - kacsintott
 - Nem. Nekem Harry kell. - pillantottam rá

 - Ja. Bocsánat. Én kérek elnézést, hogy te avval a seggfejjel akarsz lenni. Tudod mit? Majd beküldöm. Csak hozzád. Jól van?! De utána ne gyere hozzám. Oké? - megfordult, és kiviharzott. Nem törődtem vele. Magasról tettem rá. Menjen ahova akar. Mit bánom én. Nem fog kelleni. Nekem nem. Majd....majd megölöm magam. És akkor minden jó lesz. Nem kell itt rohadnom, nem leszek senki útjában. Csak én magam leszek. 
 Felkeltem az ablaktól, beledugtam a mamuszomba a lábam és kifele indultam. Rátettem a hideg kilincsre a kezem, majd lenyomtam. Kinéztem, majd teljesen kiléptem az ajtó mögül. Szinte senki nem volt kint  a folyosón. Még doktor sem volt a folyosón, csak egy- két nővér. Mikor megláttam az egyik orvost, ( aki mellesleg az én orvosom ) , egyből lehajtottam a fejem. Nem akartam hogy meglásson. Mert akkor visszaküld.
- Hope. Miért nem fekszel? 
- Mert. Pisilnem kell? - kérdeztem vissza
- Ja. Rendben. - majd tovább állt. A bent tartott levegőt most kifújtam, és mentem tovább. Igazából, nem is kell pisilni. Csak hogy ne kérdezzen többet, ezt mondtam. Meg fel sem tűnt neki, hogy nem erre van a női mosdó. Na mindegy. Ez is egy hülye orvos. Mint az összes többi. Egyenesen a főbejárati ajtót vettem célba. Nagyon ügyesen, egy melegítőben, egy pántos pólóban és a mamuszomban mentem ki az eresz alá. Ott pedig zsebre tett kézzel néztem ahogyan esik az eső. Sőt. Zuhog. Lehetett érezni a friss illatot, meg a hideget. De nem azt a nagyon hideget. Hanem azt a kellemeset. Hogy nem fagysz meg.  Igaz a madarak nem csiripelnek, de nem baj. Legalább most csönd van. Azon kívül, hogy az autók jönnek-mennek. Éreztem hogy valaki megfogja a vállam, én pedig ijedtemben megugrottam.
- Hjaj.. doktor úr. Csak maga az. - kaptam a szívemhez
- Igen. Azért hogy szóljak, nem erre van a mosdó.
- Nem kell pisilnem. - lett a hangom, olyan jó kislányos
- De az előbb még kellett.
- Az az előbb volt. Most, most van. - mosolyogtam
- Gyere be. 
Nem válaszoltam, csak sértődötten bementem. Mindig fogadjak szót. Mindig. De ha valamikor nincsen kedvem? Akkor mi van? Megbasznak? Vagy mi? Nem hiszem. 
 Visszakullogtam a kórterembe, majd leültem az egyik székbe. Itt nem tudok mit csinálni. Most kimenni a parkba, vagy a kertbe, nem mehetek. Szakad az eső. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó. Egy orvos, mögötte pedig egy félénk lány lépegetett be. Csak épphogy ránéztem, de utána már is visszafordultam az asztalhoz, és apró köröket rajzoltam rá. 
- Nos, Alice, ő vele leszel egy kórteremben. Hope-al. Kicsit zárkózott, de biztosan megbarátkoztok. - mondta a doki, majd elhagyta a kórtermet. Én? És az a lány? Megbarátkozni? Most komoly? Na nem. Biztosan nem. Ezer százalék, hogy nem.
- Öhm... szia. Alice vagyok. - nyújtatta felém a kezét, de mikor fogta az adást hogy én fogok vele kezet, inkább visszahúzta. Felkeltem a székből, és odasétáltam az ablakhoz. Még mindig esik. Jó megállapítás Hope. Gratula. Odacammogtam az ágyhoz, majd elfeküdtem rajta. Elég kényelmetlen, de nem baj. Kezembe vettem a telefonom, és elkezdtem nyomkodni. Írtam egy üzit Bonita-nak, hát ha bejön hozzám. Vagy, válaszol-e. De 5 perc után sem jött válasz. 
- Ahj ... elvesztettem a legjobb barátnőmet. Örökre. Mert egy gyökér voltam. - szólaltam meg
- Mi? - hallottam meg a szobatársam hangját
- Semmi. Csak, hangosan gondolkodom. - ültem fel - Kérdezhetek valamit??
- Persze. - bólintott
- Veled már volt olyan, hogy, elvesztetted egy legjobb barátnődet egy pasi miatt? - tettem fel a kérdést
- Igen. Volt egy jó barátnőm, Miranda. De már nem vagyunk azok. Vagy is, még. Egy éven keresztül nem beszéltünk. Mondhatom, nagyon jó volt. Majdnem meg is öltem magam. Ezért vagyok itt. 
- Miért? Mit akartál tenni? - kerekedtek ki a szemeim
- Meg is tettem. Csak, nem haltam meg. Egy sima kis kéztöréssel végeztem. Meg, kicsit fáj a bokám. Azon kívül semmi. 
- De mit tettél?
- Jaah.. öhm. Valahonnan leugrottam, és ennyivel megúsztam. Jó vagyok mi? - nevetett fel
- Most ezen miért is nevetsz?
- Mert nem tudom honnan ugrottam le. Nem emlékszem. 
-Hjaj de király vagy. - nevettem én is vele. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy ismeretlen fiút láttam belépni. Odasétált ..öhm. Alice-hez, igen hozzá, majd megcsókolta.  A barátja. - gondoltam. Leült mellé az ágyra, majd félkézzel átkarolta.
- Oh. Ő ...hogy is hívnak? - pillantott felém
- Hope. - mosolyogtam. Ez is megtörtént. Egy mosoly volt az arcomon. Hátra dőltem a kényelmetlen ágyon, és a plafont tanulmányoztam. Neki olyan jó. Van egy barátja. Egy pasija. Igaz, nincs legjobb barátnője, de, van egy pasija. Akire támaszkodhat. Mindig vele van. De nekem senkim sincs. Anyán és Kimen kívül. Senkim. Hisz, Boni-t elveszítettem. Érzem. Általában, mindig mindent megérzek. 
- Hope. Hope...
- Hm? - morogtam
- Min gondolkozol?
- Jah. Csak azon, hogy már nincs legjobb barátnőm. 
- Miért? 
- Itt van még a barátod? - tettem fel a kérdést
- Nincs. Csak pár percre ugrott be. Megnézte hogy hogy vagyok. - mosolygott - És, különben, kifogtok a legjobb barátnőddel békülni. Csak idő kell neki is. 
- Nem. Egy fiú miatt. Vágod? Egy fiú miatt. 
- Annyit nem ér. Ennyire fontos neked az a fiú, mint a legjobb barátnőd? Nem csodálom hogy elveszítetted. Felteszek neked egy kérdést. Az a pasi számít neked, akit szinte alig ismersz... vagy nem tudom. Vagy éppen az, aki mindig melletted volt. Jóban rosszban. Na? - elgondolkoztam. De, ezen mit kell gondolkodni? Nem értem magam. 
- Még jó hogy Bonita! A legjobb barátném. Volt. - húztam el a szám
- Nem! Nem csak volt. Még mindig az. Csak hinned kell benne. 
- Hinni?
- Igen. Hinni.